Mert Túl,Túl,Túl.....Túl szeretek, túl beleélek, túl átérzek, túl megfelelek, túl meghúzom magam, túl kifakadok, túl elvárok, túlgondolok, túlálmodom... Túl,Túl,Túl...
Túl az Óperencián...Talán van ott valaki, vagy valami amit képes lennék megérteni vagy aki képes lenne megérteni.... Vagy nincs, csak megint túlbonyolítom...
2012. január 2., hétfő
Az a baj...
Igen, tényleg igaz, ha valaki mindig este tízre jár haza és egyszer mégis éjfélkor esik be az ajtón, akkor számon kérik rajta, de ha valaki mindig hajnalban jár haza, akkor, ha éjfélkor lép be az ajtón megdicsérik érte...
Hát eddig az este tíz órakor hazaérkezők kategóriáját bővítettem és nem zavart különösebben, csak az a baj, hogy túlcsordult a pohár, van egy pont amin túl képtelenség megfelelni, legalábbis másoknak. Mert hát, nem vágyik mindenki legalább otthon valami feltétel nélkülire, valami melegségre, vagy biztonságra?! Vagy én sikerültem félre?! És, az, hogy úgy tűnik minden rendben, az azt is jelenti?!
Hát nem éppen...De, ha nem kérdeznek nem szólok, ha meg szólok közbevágnak, mert éppen az a baj, hogy hajnal van és épp aggódunk, aki soha nem tud időre hazaérni... Én is aggódom, csak lassan nem az érkezés a gond, hanem az, hogy ki érkezik haza, mert ez az ember, akit egyre elfuseráltabbá nevelünk mi magunk, már szinte semmit nem hordoz magában a "hozott anyagból", már csak a körülmények és rá irányuló hibás cselekedeteink végterméke... Tanúsítom, én voltam a rosszabb "hozott anyag", mindig is öntörvényű, makacs, hisztis, döjfös, dacos, válogatós, néha agresszív és nulla önértékeléssel rendelkező gyerek voltam. Igen, aki ennyire eredendően hibás és rossz, azon a körülmények már keveset tudnak rontani.
Talán ezért van, hogy ezek a körülmények, amik az én eredendően tökéletes, jóindulatú, jószívű, csendes öcsémet, akinek személyiségére mindig féltékeny és büszke voltam, így elrontották és ezt a végterméket alkották belőle, belőlem embert csiszoltak némiképp. Ennyi csiszolás után, nem mondom, hogy egyáltalán ez a valami ami lettem, megközelíti azt, ami az ő "hozott anyaga" volt, sőt, most a "művészvilág" furcsa népsége között találtam némiképp otthonomra, ami annak, aki kicsit is belekóstolt ebbe, igen sokat mond arról, milyen is lettem.... De akármilyen rossz is voltam eredendően, vagy vagyok most is, a szívem mindig nyitott és sebezhető volt azok számára és által akik valamilyen módon a közelébe férkőztek, sőt! Idegenek, hajléktalanok, betegek, vagy állatok épp úgy elkeserítenek.... Nem vagyok egyszerű ember ugye?! Sem egyszerű, sem nagyszerű.. De az idő, ami eltelt azóta, hogy erre a földre érkeztem, nem csak engem csiszolt meg, hanem a világot is groteszk formába öntötte és körülöttem az emberek is sokat csúnyultak és gyűrődtek, hozzáidomulva a csúf világhoz, azt hiszem... És nem, nem azért csúf, mert hű de rossz az élet, azért csúf, mert elhisszük, hogy az és úgy is bánunk vele, már mindegy alapon eldobjuk a szemetet, gyártjuk az autókat, ráhagyjuk a gyerekre, ha már 13évesen aktívan dohányzik és a felett is szemet hunyunk ha ez középiskolára(ha nem előbb) füvezéssé fajul... Nem nincs időnk egymásra, hanem nem adunk időt, nem, hogy egymásnak, magunknak sem! Ebben az elnyűtt világban aggódom és félek, hogy mi lesz belőle, aki annyira közel állt hozzám valamikor, hogy lehet-e a végtermékből újra kinyerni az ércet, a velejét az alapot, azt ami tökéletes volt, vagy legalább valami hasonlót....?
Az a baj, hogy az egész világ is csak egy végtermék lassan, nem ártana észbe kapni! Lassan kezdem azt hinni, hogy én gondolkodom rém bután és rosszul, a hiba bennem és nem a világban keresendő... Lehet, hogy így van! Lehet, hogy be kéne illeszkednem végre és a világban, ahol a ribancok, szemétládák, aberráltak, alkoholisták és füvesek nem a MEGMENTENDŐ kategóriát, hanem a társadalom alapját képezik, egyszerűen csak el kéne fogadnom, hogy EZ a normális, a sztenderd!
Az a baj, hogy belefáradtam. Az a baj, hogy rosszul csinálják, vagy rosszul mondják, aztán rosszul kérnek bocsánatot, vagy alaptalanul, mert csak azt bánják, hogy a másik is megbántotta őket, nem azt, hogy a másik is meg lett bántva.. Nem akarnak haragot, de elsősorban maguk miatt, az ego miatt, nem a másikért, aztán mivel mindent rosszul csinálnak, újra megteszik,mert képtelenek őszintén élni.
Melyik iskolában tanítják meg tényleg, hogy mi a tisztelet, a kitartás, az odaadás, a ragaszkodás, vagy a küzdeni akarás? Ahogy körül nézek, sehol. Harminchárom fős osztályomból húsz esetében(minimum), ezek az értékek nem is léteznek, sőt, helyette érték, az alkohol, a cigi, a fű, a szex meg a buli temérdek mennyiségben és akkor az már csak hab a tortán, hogy ezek az emberek jóval elégedettebbek önmagukkal, mint az átlag, önbizalmuk az egekben és tipikus esetei a "hajnalban jár haza, éjfélkor megdicsérik", kategóriának.
"Rossz vagy, de ma csak kicsit voltál rossz, gratulálok!" Nem, nem próbálunk meg segíteni rajtuk, mert ez normális. Valaki, aki eredendően annyira rossz, mint én, akkora szívvel, mint ami nekem van és vérzik mert bántják, nem érti ezt...
Az a baj, hogy csak én nem értem....
Hát eddig az este tíz órakor hazaérkezők kategóriáját bővítettem és nem zavart különösebben, csak az a baj, hogy túlcsordult a pohár, van egy pont amin túl képtelenség megfelelni, legalábbis másoknak. Mert hát, nem vágyik mindenki legalább otthon valami feltétel nélkülire, valami melegségre, vagy biztonságra?! Vagy én sikerültem félre?! És, az, hogy úgy tűnik minden rendben, az azt is jelenti?!
Hát nem éppen...De, ha nem kérdeznek nem szólok, ha meg szólok közbevágnak, mert éppen az a baj, hogy hajnal van és épp aggódunk, aki soha nem tud időre hazaérni... Én is aggódom, csak lassan nem az érkezés a gond, hanem az, hogy ki érkezik haza, mert ez az ember, akit egyre elfuseráltabbá nevelünk mi magunk, már szinte semmit nem hordoz magában a "hozott anyagból", már csak a körülmények és rá irányuló hibás cselekedeteink végterméke... Tanúsítom, én voltam a rosszabb "hozott anyag", mindig is öntörvényű, makacs, hisztis, döjfös, dacos, válogatós, néha agresszív és nulla önértékeléssel rendelkező gyerek voltam. Igen, aki ennyire eredendően hibás és rossz, azon a körülmények már keveset tudnak rontani.
Talán ezért van, hogy ezek a körülmények, amik az én eredendően tökéletes, jóindulatú, jószívű, csendes öcsémet, akinek személyiségére mindig féltékeny és büszke voltam, így elrontották és ezt a végterméket alkották belőle, belőlem embert csiszoltak némiképp. Ennyi csiszolás után, nem mondom, hogy egyáltalán ez a valami ami lettem, megközelíti azt, ami az ő "hozott anyaga" volt, sőt, most a "művészvilág" furcsa népsége között találtam némiképp otthonomra, ami annak, aki kicsit is belekóstolt ebbe, igen sokat mond arról, milyen is lettem.... De akármilyen rossz is voltam eredendően, vagy vagyok most is, a szívem mindig nyitott és sebezhető volt azok számára és által akik valamilyen módon a közelébe férkőztek, sőt! Idegenek, hajléktalanok, betegek, vagy állatok épp úgy elkeserítenek.... Nem vagyok egyszerű ember ugye?! Sem egyszerű, sem nagyszerű.. De az idő, ami eltelt azóta, hogy erre a földre érkeztem, nem csak engem csiszolt meg, hanem a világot is groteszk formába öntötte és körülöttem az emberek is sokat csúnyultak és gyűrődtek, hozzáidomulva a csúf világhoz, azt hiszem... És nem, nem azért csúf, mert hű de rossz az élet, azért csúf, mert elhisszük, hogy az és úgy is bánunk vele, már mindegy alapon eldobjuk a szemetet, gyártjuk az autókat, ráhagyjuk a gyerekre, ha már 13évesen aktívan dohányzik és a felett is szemet hunyunk ha ez középiskolára(ha nem előbb) füvezéssé fajul... Nem nincs időnk egymásra, hanem nem adunk időt, nem, hogy egymásnak, magunknak sem! Ebben az elnyűtt világban aggódom és félek, hogy mi lesz belőle, aki annyira közel állt hozzám valamikor, hogy lehet-e a végtermékből újra kinyerni az ércet, a velejét az alapot, azt ami tökéletes volt, vagy legalább valami hasonlót....?
Az a baj, hogy az egész világ is csak egy végtermék lassan, nem ártana észbe kapni! Lassan kezdem azt hinni, hogy én gondolkodom rém bután és rosszul, a hiba bennem és nem a világban keresendő... Lehet, hogy így van! Lehet, hogy be kéne illeszkednem végre és a világban, ahol a ribancok, szemétládák, aberráltak, alkoholisták és füvesek nem a MEGMENTENDŐ kategóriát, hanem a társadalom alapját képezik, egyszerűen csak el kéne fogadnom, hogy EZ a normális, a sztenderd!
Az a baj, hogy belefáradtam. Az a baj, hogy rosszul csinálják, vagy rosszul mondják, aztán rosszul kérnek bocsánatot, vagy alaptalanul, mert csak azt bánják, hogy a másik is megbántotta őket, nem azt, hogy a másik is meg lett bántva.. Nem akarnak haragot, de elsősorban maguk miatt, az ego miatt, nem a másikért, aztán mivel mindent rosszul csinálnak, újra megteszik,mert képtelenek őszintén élni.
Melyik iskolában tanítják meg tényleg, hogy mi a tisztelet, a kitartás, az odaadás, a ragaszkodás, vagy a küzdeni akarás? Ahogy körül nézek, sehol. Harminchárom fős osztályomból húsz esetében(minimum), ezek az értékek nem is léteznek, sőt, helyette érték, az alkohol, a cigi, a fű, a szex meg a buli temérdek mennyiségben és akkor az már csak hab a tortán, hogy ezek az emberek jóval elégedettebbek önmagukkal, mint az átlag, önbizalmuk az egekben és tipikus esetei a "hajnalban jár haza, éjfélkor megdicsérik", kategóriának.
"Rossz vagy, de ma csak kicsit voltál rossz, gratulálok!" Nem, nem próbálunk meg segíteni rajtuk, mert ez normális. Valaki, aki eredendően annyira rossz, mint én, akkora szívvel, mint ami nekem van és vérzik mert bántják, nem érti ezt...
Az a baj, hogy csak én nem értem....
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)